The Lacrimosa from Mozart's Requiem, set to some autumn photos.

1. Estrella Archs

Die wahnsinnig hübsche Spanierin (Modelaussehen und Modelmaße) war kurze Zeit mal bei Cacharel unter Vertrag, zeigte dann letzten Sommer erstmals in Paris, setzte im Winter aus und schaffte es nun auf Anhieb auf den On-Kalender. Die Fotos zeigen warum: 

2. Limi Feu

Ja, sie ist die Yamamotos Tochter, aber sagen sie ihr das nicht. Ja, sie macht viel in Schwarz und Weiß wie ihr Vater, aber eben anders. Limi Feu muss mit dem schweren Erbe leben und das macht die Sache nicht leichter, aber die Kollektion hat starke Stücke. Auch stark: Limi lässt nur ihre Freundinnen auf den Laufsteg - und die haben nicht alle Modelmaße.

3. Alena Akhmadullina

Die Russin ist in ihrer Heimat kein Newcomer und zeigte auch schon im Winter in Paris. Da fand ich die Kollektion nicht erwähnenswert, nun aber hat sie mich mit ihren dicken Macramé-Panzern zu zarten Kleidern überzeugt.

4. Requiem

Das Duo Raffaele Boriello und Julien Desselle arbeiten schon seit 3 Jahren zusammen und zeigten schon dreimal in Paris. Sorry, das ging an mir vorüber. Aber diesmal war ich da und muss sagen: Respekt. Die Kleider kosten ein Vermögen, sind aber schon halbe Haute Couture.

5. Iwaya for Dress 33

"Ein Geheimtipp, da musste hin." Das sagte mir eine Freundin und ich muss sagen, der Weg war nicht umsonst. Ein bisschen verrückt, ein bisschen schräg und  doch irgendwie recht tragbar. Für die Endmeinung warte ich noch eine Saison ab. Aber das ist ein Label to watch. 

Fotos: modepilot/parisoffice

A noob with the Macromedia multimedia program - I created the entire sequence within a SINGLE scene - a terrible technique causing EVERY element to be chaotically stacked with all editing re(choir ?)quiring a FULL (playful ? play the fool ?) play-through. It took me a complete weekend just to do the sequence with the spinning crystals and when I reached my sELF-IMPosed deadline of St. Nicholas' Day I skimped a tadge on the quantity of envelopes that I would have preferred to have included.

You can view the full-sized, loopy 'n' looping, Flash Film here :
Day(-) Of(f) Wra(i)th - Mozart with the Most ('e)Art

or select, instead the blurrier offering at YouTube :

I was purty amazed to have "lucked out" noticing passable English phrases, within the Latin  (annunciation) ennunciation for the WHOLE, holy song. The alterations brought themselves particularly to the fore in this specific recording of Mozart's music and Thomas of Celæno's words.

The mutually tickled, however, are in a minority.

_______________________________________________________________

Cast of characters includes :

Butch, Sundance, Santa Claus, Krystle Carrington,
The (Ice) Queen of Hearts, Dizzy Gillespe, God & Some Headlice

]]> http://jspino.wordpress.com/2008/10/02/rquiem-por-mi-madre/ Fri, 03 Oct 2008 01:30:00 +0000 Jorge Espinosa de los Monteros http://jspino.pl.wordpress.com/2008/10/02/rquiem-por-mi-madre/

Mi madre cumple un año de muerta.

Un año ya.

Qué rápido, qué terrible. 

Lo que empezó como una punzada en el costado devino al paso del tiempo en una serie de erróneos diagnósticos que poco hicieron para detener el mal. Indolencia médica, la deshumanización, en la práctica, de nuestros servicios de salud. Examen tras examen, hospital tras hospital, comenzábamos a sospechar lo que los doctores no atinaban a saber con sus estudios. Un buen día la sospecha devino certidumbre. Mi madre salió del consultorio y nos dijo: no me siento mejor. Lo dijo con apenas algo de tristeza en la expresión. Así era ella. La vida la había curtido de tal forma que la noción de lo inevitable la afrontó de manera digna, sin dramas. Su entereza ante la muerte no fue más que otro rasgo de una mujer excepcional.

Tuve la mejor de las madres. Es la verdad sin sentimentalismos. Por eso este dolor. Esta tristeza que aún perdura ante su pérdida.

Morir es no estar sino en el recuerdo. Ella continúa aquí y allá. Mi padre y mis hermanos aseguran que sienten su presencia en la casa. Que no se ha ido, que ahí está. Rememoran sus anécdotas, su sazón, su sonrisa de toda la vida, su pasión por la lectura, por el buen comer, por viajar. Están sus fotos, su ropa, sus zapatos. Yo mismo guardo esas memorias, muchas, de casi cuarenta años de existencia compartida. Hablo con ella, le platico de mis cosas, de mis problemas, de mis sentimientos, y le canto. La llamó a gritos cuando estoy solo: “¡Móder!”, porque así le decía de cariño. Le deseo que esté bien. Dondequiera que se encuentre, pero bien. No estoy loco. Sucede que la extraño.

A ratos, cuando de súbito experimento algo bello, algo que de golpe me proporciona la sabiduría para entender el mundo, la condición humana, y se me enchina la piel y soy feliz y olvido por un instante mis problemas, he llegado a pensar que es ella, quien de esa manera se manifiesta. No sé. Acaso no es más que un deseo irracional por verla, sentirla de nuevo. Lo cierto es que no creo en la reencarnación ni en nada que se le parezca. Morimos y ya. Lo demás es metafísica, consuelo religioso. Recuerdo cómo, al contemplar sus cenizas –huesos triturados y un polvo negro, como volcánico-, sentí no sin desconsuelo que su cuerpo se había perdido para siempre, sin la posibilidad de que la ciencia pudiera revivirla en algún aciago día. Otro deseo irracional, porque no hay regreso. Se fue. El fuego antes que los gusanos. Ésa fue su voluntad y la cumplimos.

He llorado, nunca bastante. Todavía me quiebro al ver alguna de sus fotos y saber que ya no está, físicamente, con nosotros. Lo escribí en alguno de mis poemas: la muerte se equivoca y se lleva a nuestros seres queridos. La extraño, mucho. ¡Me parece increíble, casi cruel, esta sensación de saber que lleva un año muerta! Así es esto del nacer y el morir. Hoy, ante los defensores de la vida después de la muerte –curiosamente, los mismos que creen en seres extraterrestres-, tengo una prueba irrefutable: mi madre nos quería tanto que hubiera hecho hasta lo imposible por regresar a vernos. Es mi verdad y es triste pero es la verdad. No hay más allá que este mundo. Lo demás es la inmortalidad que el recuerdo le proporciona a los que amamos.

Ahora ella descansa en paz…

© Jorge Espinosa de los Monteros
Octubre 2, 2008

De Amerikanen deden er in het begin van de ruimtevaart 15 jaar over om een pen uit te vinden die blijft schrijven bij gewichtloosheid. De onderzoekers van de firma BIC en de firma Parker beconcurreerden elkaar tot aan bedrijfsspionage toe om het lucratieve contract met de NASA in de wacht te slepen. Na anderhalf decennium Research&Development, lobby dineetjes en veelvormige inktspatten op het plafond van de simulatiecapsules in namaak Apollo’s kreeg BIC het contract. Sinds 1979 schrijven de Amerikaanse astronauten zonder problemen zwevend, gewichtloos en op de kop.

De Russen nemen al sinds de eerst Spoetnik potloden mee de ruimte in.

Beste Mensen, het is een vaker gestelde vraag: waarom moeilijk doen als het makkelijk kan. Bij het verscheiden van de Mugwumps, dringt die vraag zich ook op: of het niet allemaal simpeler had gekund, met minder vergaderingen, minder schuifdeuroptredens, minder vergaderafspraken, minder reiskostendeclaraties, minder moeite kortom, je vraagt je af of de vier Mugwumps niet gewoon met potlood hadden kunnen schrijven, en al bij het eerste idee voor een gezamenlijk georganiseerd literair bestaan hadden moeten afzien van de moeite om de gewichtloosheid van het schrijverschap te ondervangen met een Literair Broederschap.

Ik neig naar een positief antwoord. Niet alleen omdat alles gedoemd is te mislukken, en uiteen te vallen, niet in de laatste plaats literaire bewegingen, schrijvers-bondgenootschappen en groepjes van vier jongens, maar vooral omdat we hier te maken hebben met een roedel mannen die vanaf het prille begin van zijn bestaan, diepgaand geïnfecteerd bleek met Kledingnijd.

Het valt op dat succesvolle bandjes, ik noem een Beatles, het langer lijken vol te houden als de haar en baardlengte en de uitbundigheid van het batikstikwerk door alle leden van de groep gedeeld worden. Of gedenk de beroemde literaire Tachtigers, elk met dezelfde prachtige hogehoeden-bakkebaarden-monocles, de vijftigers met hun identieke jazzy vestmetovergooier-scherpe-pantalon-dracht, denk aan alle grote gezamenlijke successen van de laatste eeuw: de astronauten die als eerste voet zetten op de maan, het Nederlands elftal dat de Wereldbekerfinales haalde van ‘74 en ‘78, het Russisch peloton dat de Reichstag innam …we kunnen concluderen dat succesvolle samenwerking tussen mannen staat of valt met een zekere UNIFORMITEIT.

Het uniform en het uniforme van de Mugwumps ontbrak van quitte af aan. Ik ben niet de enige die dit ziet; de vier wumps weten zelf als geen ander dat kleding of beter: de aandacht voor elkaars klederdracht, voortdurend de rode draad, de mutualiteit, de common ground en naar mijn mening uiteindelijk ook de splijtzam van het broederschap is.

Dit alles komt schrijnend als de dood zelf, naar voren in de laatste woorden, die met de finale ademstoot van de Mugwumps het licht zagen, woorden die gebundeld werden in de verzameling Lik Dit, die jullie straks allemaal buiten ritueel gaan verbranden. In deze bundel hebben de vier leden van de Wumps elkaar geportretteerd.

Onverhuld komt hierin de wufte, valse toon naar voren die we maar al te goed kennen van Geer en Goor, Albert Verlinde, Gerard Spong e tutti quanti: de toon van mannen onder elkaar die het over kleding, en in het bijzonder over elkaars vetement de guerre hebben.

In een portret dat zonder moeite uit RTL Boulevard kan komen weet Bert over Boris te zeggen dat deze er in tegenstelling tot de andere drie er altijd zo piekfijn uitziet. Let op het vileine “piekfijn”, want daar komt ie weer, ik citeer “Als aankomend alleenheerser dien je dan ook altijd piekfijn gekleed te zijn”. Boris smaalt in zijn portret van Oscar, dat vooral bijblijft door de verrassend grote aandacht voor diens ongeschoren kin: “ laat hem lopen in kleren die simpelweg lekker zitten.” De ongeschreven verzuchtingen “ach” en “ongelukkige” hoor je als het ware aan deze zin vooraf gaan. Overigens let hier ook op het woord Lekker, in de kwalificatie ‘kleren die simpelweg lekker zitten’ - het was zelden zo neerbuigend.

We zijn er. Op dit droeve moment kunnen we niet anders concluderen dan dit: het is de literaire Sturm und Drang van weer een club jonge veelbelovende Dichters weer eens niet gelukt te sterven in een Elementair Literair Dispuut, een Grote Artistieke dissonantie, een Poëticale Blitzkrieg. Nee niet de uiterste polen van de kunst maar die van de Mode en de Uiterlijke Verzorging werden het broederschap fataal.

Als gezegd, mannen die gezamenlijk een klus gaan klaren, een weg gaan bouwen, een land gaan veroveren, tegen een bal trappen, een revolutie uitroepen, of een literair tijdperk beginnen: ze gaan alleen slagen als ze het basisprincipe van het uniform huldigen.

De Mugwumps zijn, zo moeten we met grote treurnis erkennen, ten prooi gevallen aan het anti-uniform, aan de grote verdeeldheid, the Great Divide: het was een broederschap van Dandy en Beatnik. Dennis Gaens en Hansje Brinker. Oscar Wilde en Ernest Hemmingway. Bert en Ernie. Andries Knevel en William Burroughs. Oscar en Boris. Lego en Playmobil. Dat valt geen uniform aan te meten.

Is dan alles voor niets geweest? Moeten wij hier, wenend en rouwend bij het graf van deze op papier zo veelbelovende organisatie – die laatste duiding van de Mugwumps trouwens, organisatie, komt eveneens uit Likdit – moeten wij nu als jammerende palestijnen in de brandende zon bij het checkpoint van dit afscheid alleen maar concluderen dat we beter thuis waren gebleven?

Nee. Want al zat het er niet in, al is het over, de Mugwumps hebben ontegenzeggelijk de grote verdienste als een standaard memento mori te worden herinnerd, een memento mori voor al onze jonge mannen, voor al onze zonen die op een dag het Koene Plan opvatten om samen de literaire piste in te gaan.

Dat is de werkelijke, niet te onderschatten erfenis van Dennis, Boris, Oscar en Bert. Er gaat vanaf nu nooit meer een clubje jonge schrijvers zijn, die een stroming begint, een broederschap, een literair verbond of een poëticale beweging zonder eerst eens samen naar de WE, de HM en de Piet Somers te gaan, om niet in de treurige val te stappen waar dit broederschap in doodbloedde. Kledingnijd. Daarom zeg ik. Remember de Mugwumps. Uit Nijmegen. Want dit is hun les.

--
Meer Mugwumps parafernalia hier, hier en hier.

Dit beest, dames en heren, dit beest is na een ziektebed, dat een donkere schaduw over de afgelopen zomer wierp, op de nacht van maandag 8 op dinsdag 9 september 2008, zoals men het pleegt te zeggen, “toch nog plotseling” overleden.

De geboorte
De stok achter de deur werd vier jaar geleden geboren als gevolg van een ongeslachtelijke voortplanting van vier jongemannen; Bert, Boris, Dennis en Oscar. Wanneer we in de geschiedenis van de Nederlandse literatuur duiken om te kunnen voorspellen hoe het afloopt met dit kindje komen uit bij De lotgevallen van Klaasje Zevenster van Jacob van Lennep uit 1866. Klaasje, een vondeling waarover een aantal Leidse studenten zich ontfermen, beland in de prostitutie.

Er is voor de vier studenten uit Nijmegen nauwelijks een slechter voorbeeld denkbaar. En wanneer ze besluiten om hun kindje De Mugwump te noemen, is de vrees, die om hen heen voelbaar is, niet ongegrond.

De eerste stapjes
Maar de Mugwump groeit, zoals je dat noemt, als kool. En niet alleen op fysiek vlak gaat het goed. De spraak van het kind blijkt tot groot genoegen van de opvoeders bovengemiddeld ontwikkeld. De eerste wonderbaarlijke woordjes klinken als volgt:

Mijn mond is als een stuk woestijn
een lap droog leer
waarvan ik weet dat het er stinkt.

Wat volgt is een periode van vallen en opstaan, van ‘s nachts wakker worden door onsamenhangend babygebrabbel, een tijd kortom, van onaangename groeistuipen. De rooskleurige wereld van Two and a Half Men, Full House en My Two Dads staat er mijlenver vandaan.

Het tij keert zich
Echter, wanneer ze De Mugwump op een podium zetten, blijkt dat hun toegewijde zorg en eindeloos geduld zich heeft vertaald naar een individu naar wie de mensen willen luisteren. De dichte caférook die elk ander kind acute astma geeft, blijkt de Mugwump kleur te geven, een doorleefde tint aan de eens zo roze longetjes. Het resulteert in een stem met diepte zoals een dichter die hoort te hebben.

Deze ontwikkeling zet zich voor met het werk Gootlanding (Lekkere Els voor insiders) en het laatste wapengekletter van de Mugwump, Likdit, het postume kroonstuk welke vandaag het licht ziet. Parallel aan deze ontwikkeling is de groei van het onstuimige beest in het kind. Deze wordt tastbaar door de onenigheid tussen enerzijds de Mugwump en anderzijds Bert, Boris, Dennis en Oscar. Het leidt tot een onherstelbare breuk, en de rest van de geschiedenis is bekend.

Slot
Tenslotte een woord over iets wat me persoonlijk raakt. In tegenstelling tot de HOER Klaasje Zevenster, want dat was ze, dames en heren, is de Mugwump geen lang leven beschoren. En dat is triest, want dat maakt het dat haar vier vaders er weer alleen voor staan.

Als laatste wil ik graag dat jullie allemaal jullie glazen omhoog houden.

Hierbij breng ik een laatste groet aan de rauwdouw-literator van het eerste uur, de radio-onvriendelijkheid zelve: De Mugwump.

--
De grafrede zoals deze door mij op 30 september 2008 in de NDRGRND is voorgelezen ter ere van het heengaan van De Mugwumps.

Un pays que certains disent plus ouvert... mais qui demeure apeuré à mourir de la substance spirituelle et divine, même exprimée en musique.

"King of kings and Lord of lords", non, ce n'est pas toi Parti communiste chinois.

"And He shall reign forever and ever", encore une fois, ce n'est pas toi Parti communiste chinois.

"Alleluia, Alleluia, Alleluia".

Musicians and tour organisers have told The Daily Telegraph that a series of significant performances have been affected amid a tightening of political control over the arts and Christianity.

Among the victims are the Academy of Ancient Music, one of Britain's leading orchestral and choral groups, which was invited to sing The Messiah at the Beijing International Music Festival in October.

The performance will go ahead but has been made "by invitation only" to get round the ban.

Ironically, among the invitees are members of the Politburo and other senior government leaders.

The Sinfonica Orchestra di Roma has dropped plans to play Mozart's Requiem in the Sichuan earthquake zone in honour of the dead and to raise money for survivors.

It will play a programme of smaller, mostly non-religious works instead.

At least one other performance of The Messiah has been cancelled and one of Verdi's Requiem is under threat.

Lire la suite...

Clique em more para ler a análise completa. Existem alguns spoilers a seguir, então recomendo extrema cautela aos alérgicos...

Requiem para um Sonho, escrito por Hubert Selby Jr. em 1978 e adaptado para o cinema pelo diretor Darren Aronofsky em 2000, mostra diferentes formas de dependência em narcóticos, que leva os protagonistas da euforia e sonhos até o aprisionamento dentro de um mundo de alucinações e desespero.

Tanto o filme como o romance são divididos em três fases: verão, outono e inverno. No verão somos apresentados a Sara Goldfarb (Ellen Burstyn - Tudo por Amor), uma viúva de terceira idade cujos únicos confortos são assistir a comerciais pela TV o dia todo e a geladeira, que a leva a acreditar que está de alguma maneira acima do peso. Ao mesmo tempo é apresentado o filho de Sara, Harry Goldfarb (Jared Leto - O Senhor das Armas), um jovem viciado em heroína que, junto com seu amigo Tyrone (Marlon Wayans - Todo Mundo em Pânico 1 e 2), começa a fazer dinheiro através do narcotráfico. O novo horizonte financeiro de Harry alimenta seu sonho de abrir uma loja para a venda das confecções de sua namorada, Marion Silver (Jennifer Connely - Uma Mente Brilhante), também usuária de drogas.

Ainda no verão, Sara recebe uma ligação que a faz acreditar que será convidada a participar de seu programa de TV favorito. Essa nova perspectiva faz Sara criar uma nova meta para sua vida, e emagrecer para usar o vestido vermelho (usado na formatura de Harry) torna-se sua maior obsessão. Sara ainda pinta o cabelo (sem muito sucesso) de vermelho para combinar com o vestido. Após falhar em sua dieta, Sara resolve visitar um médico que irresponsavelmente a receita anfetaminas. Harry, ao visitá-la, percebe pelo seu comportamento eufórico e pelo ranger de dentes que os remédios que ela toma são provavelmente estimulantes e implora para que ela interrompa o tratamento. Em um impressionante monólogo, Sara explica a solidão que sente desde a morte de seu marido, e que a chance de aparecer na televisão e a repercussão da expectativa na vizinhança a tinham dado nova razão para viver. Harry sai visivelmente abalado, mas expulsa a sensação com uma dose de heroína...

Conforme o outono e o inverno chegam, os sonhos e perspectivas dos protagonistas são esmagados sob a realidade da dependência química. Eu gostaria de descrever com mais detalhes as duas últimas etapas, mas eu acho que vale mais a pena assistir o filme do que apenas ler uma análise...

Requiem para um Sonho segue a premissa de filmes como Trainspotting e Aos Treze, porém, as próprias palavras de Aaronofsky explicam a característica única do filme:

"'Requiem para um Sonho' não é sobre heroína ou sobre drogas [...]. A história Harry-Tyrone-Marion é uma história de heroína tradicional, mas colocada lado a lado com a história de Sara, nós subitamente dizemos: 'O que é uma droga?' A idéia de que o mesmo monólogo que passa pela cabeça de uma pessoa que tenta largar ou drogas ou cigarro é o mesmo que passa pela cabeça de alguém que tenta perder peso era realmente fascinante para mim. Eu achei que era uma idéia que não havíamos visto em um filme, então quis trazer para a tela."

A trilha sonora também contribui para o peso e clima do filme. Composto por Clint Mansell, o tema principal (coloquei uma pequena parte dele no final do texto) é notável pela capacidade de criar um som frio e desconfortável, que contribui para que a sensação de tristeza e desespero dos protagonistas seja transmitida ao espectador.

Resumindo, o filme não trata apenas do abuso de substâncias, mas sim do vício de forma mais ampla. Existem pessoas viciadas em drogas, TV, sexo e sucesso. A dureza e o peso do filme vêm do próprio retrato do vício, seguida da inevitável consequência do abuso, mostrada de forma fria e explícita no inverno (daí a recomendacão de não assistir em uma sessão familiar ou infantil). O diretor mostra ao longo do filme que, na tentativa dos protagonistas de se esconder da realidade através da negação e ilusão, eles se destroem ainda mais.

Requiem para um Sonho - Tema

Requiem para um Sonho - Trailer

Fuh. Ez hosszú lesz....

Szóval. Valahol ott tartottunk, hogy Lelouch kikiáltotta magát Britannia uralkodójává, és Schniezel előlépett az ügyeletes főbossz szerepére. Nos, úgy érzem, jó döntés volt, hogy vártam az utolsó részig a cikkel, mivel ebben az utolsó négy részben olyan kisjátékok mentek a háttérben, amik igazán csak az utolsó rész végére bontakoztak ki. És igen, szerintem jó vége lett..

Az első amit a koronázás után látunk, a lényegtelen dolgok mellett (magánhadsereg beGeasselése, nyilvános önseggnyalás), az az, hogy Lelouch és Suzaku terveznek valamit, és ez a terv a Zero: Re;quiem nevet viseli. (Ne kérdezzétek, hogy az a pontosvessző miért van ott, mert én se tudom. Valószínűleg csak a szokásos japó túlmisztifikálása az engrish nyelvnek.)

Hogy ez a terv miről is szólna, arról a 25. rész legvégéig nem is kapunk semmi infót, így hát a bővebb beszámolástól egyelőre megmenekíteném magam "addig" a bizonyos pontig....De addig se lesz unalom, ugyanis Schiezel közben vadul hegeszt valamit a helyi Szarkeverő Bt. műhelyében...

....ami pedig ez a repülő, kacsalábon forgó szar lesz. Névlegesen az összes eddig legyártott FREYA töltettel, és teljes testpajzzsal felszerelve, csak hogy a jófiúknak legyen majd mit ostromolni... illetve hogy a rosszfiúknak... vagyis hogy...... őőő....

Whatever... a végén úgyis rámegy majd mindenki egyszerre....

Szóval, Emperor Lulu épp Kallennel smárol, és a UFN-t próbálja beolvadásra bírni rendkívül demokratikus módon, mikor is jön a távposta, hogy Schniezel fogta magát, és kilőtt egy gigászi FREYA-t a Britanniai fővárosra, Pendragonra, aminek következtében a kis település körülbelül a nevadai sivataggal lett egyenlő. Persze ha feltételezzük, hogy a sivatagban vannak lyukak.

A gyorsan a helyszínre érkező Suzaku és Lelouch-t az evaporált hullák tengere felett lebegő Schiezel kacsalábon forgó erődjén Damocles-en kívül pedig egy benne rejlő mégnagyobb meglepetés várja...

-nally!! OH MÁJ GÁÁÁÁÁWD!!!! Mi lesz még itt...? :D Nos semmi jó.....

A halottaiból feltámadt kis picsa közli Lelouchal és Suzakuval, hogy mostantól az ellenségük, és ennyi. Turn a page please, hamarosan kinövi majd magát az egyik legirritálóbb és leghülyébb főbossá, akit ez a sorozat valaha is látott, szóval csak várjatok! (de legalább az utolsó részben kap végre egy jól kinéző göncöt is.)

Szóval Suzaku és Lelouch totál SHOKKED. Schniezel kimentette Nunnaly-t még a FREYA robbantása előtt, és azóta rejtegette, mint valami aduász lapot. Hurrá. Grat. Please die already.... és most újdonsült "királynőnkkel" az élén (vagy jobban fogalmazva inkább őt az élre állítva, és pajzsként használva) bejelenti, hogy megindul a zűrbe, és fentről fogja majd osztani a FREYA áldást minden egyes nációra, hogy minden kormány helyben a gatyájába csináljon tőle, és így - ugyan erőszakkal kivívva de - végre világbékét teremtsen a Földön. Wow, jó terv... Igaz útközben eltűnik majd pár kontinens meg nemzet a földről, meg összeomlik a világgazdaság meg ilyenek de kitééérdekeeel?? Elvégre ő lesz itt az Isten, vagy mi!!

World Domination? OF COURSE!

Szóval ennek örömére meg is indulna a teljes Black Knights seregével és Damoclessel az élen, hogy mindezt véghez is vigye, de persze ehhez Lelouchnak is lesz pár szava...

A két haderő a Damocles felemelkedési pontján csap össze, aminek során látunk jó sok emót, egót, dakkát, GARzást, és persze a szokásos adag buzeráns kézmozgást (és egyéb buziságokat), amire kb el is megy a teljes 23-as rész, szóval kb felhasználják az összes szokásos formulát...

Közben persze Nina vért izzadva dolgozik a.... uh.... rossz kép... elnézést.. Áh, megvan...

Elnézést.. Szóval... közben Nina vért izzadva dolgozik a FREYA hatástalanító rendszerén, ami persze csak a következő részben fog elkészülni, így a harc mellett van kb az egész részben ha 3 lényegi rész:

1. Egy C.C.xLelouch jelenet, ahol Lulu elhatározza, hogy most már nem áll meg Nunnaly kedvéért se.

2. Egy KallenxGino jelenet ami legalábbis minimumban előrejelzi a kettejük kapcsolatát.

3. És eg jelenet ahol Schiezel megöleti (helyben lelöveti) Corneliát "csak úgy", minden dramatika nélkül, mert az kardot ránt, és ellenkezni akar a nagy világbékés tervével. Ezt az egészet azért csak itt közlöm, mert egy résszel később már egy kórházban mutatják szerencsétlent, hogy "mégis csak él", ráadásul Guilford(!) társaságában, ergo a "halála" nem ért kb szart se, vagy csak a producer gondolta meg magát az utolsó pillanatban, hogy a FREYA robbanása mostantól legyen egy teljesen túlélhető effekt (Sayako is megúszta).

És kb ennyi. A következő résszel együtt az egész olyan, mintha eredetileg az egész egy epizód lett volna, amit végül kettőbe vágtak, de annyira, hogy a 23as végén még rendes Cliffhanger sincs, csak Schniezel gonosz feje bevágva, amit már fentebb felhasználtam a World Domination-os rész alatt....

....de a 24es részre térve, itt se sokkal jobb a helyzet, mert amit itt látunk, az:

Mégtöbb EMO

Mégtöbb EGO

És Mégtöbb GAR.

AAAArGHWNNNNnnn.... Legyen már vége......... na de várjunk csak! Végre valami!

Lelouch önként jelentkezik, hogy kiviszi a FREYA-hatástalanító dárdát (igen. dárdát. nem szívtam semmit. esküszöm.), és utat nyit a seregnek a Damoclesre!!! Úr Isten, mi fog itt történni!!!! Mi lesz ha a főhős most meghal a csatában az egész sorozat UTOLSÓ ELŐTTI részében...!?!?!?!?

------~ dramatic silence ~------

MICSODA IZGALMAK!!!!!!!

Naszóval, Lelouch épp lelki pillanatokat él C.C-vel a nagy "kamikáze akció" (perszepersze) ekezdése előtt, amikor is BUMMMMMMMM.....

A Gurren xmilliomodik upgrade-je tör be a hangárba (nem, még nem jegyeztem meg az új nevét, de már nem is fogom) Kallennel a fülkében aki könnyező szemekkel üvölti, hogy "KINYÍRLAK LELOUCHHH!!!!".

Nos.. nem éppen így szó szerint, de mikor az emberért egy 70 tonnás robotkarral nyúl valaki teljes berobbanási lendülettel, akkor ott kb ez a lényeg, szövegtől függetlenül. Szóval C.C gyors beugrik az új rózsaszín Lancelotjába (ismételten. nem. nem szívtam), és gyorsan kitessékeli a vörös bigét az épületen kívülre, hogy Lelouch biztonságosan elindulhasson a biztos halálba (logika 4ever).

Szóval az említett főhős végül meglóg a Shinkiróval amíg odakint Kallen, CC, Toudo, Gino és Suzaku marják egymást variált félváltásokban, ergo, amíg még van elég GAR knghtmare a terepen ahhoz, hogy kompenzálják a plot teljes hiányát, és felhasználva azt a 0,04sec időtartamot ami rendelkezésére áll, elvégzi a szükséges számításokat ahhoz, hogy Suzaku rádobhassa a dárdát a kilőtt FREYA-ra, sikeresen hatástalanítva azt, és ezáltal bejuttatva Lelouch Shinkiroját a Damocles fedélzetére.

Na végre! Mostmár haladunk valahova....

Szóval Lelouch épp, hogy csak bejutott, Schniezel már úgy dönt, hogy felrobbantja az egész Damocles-t egy FREYA-val (ugyan már Schniezel, hisz csak egy "britanniai diák" xD), Nunnaly épp a földön kúszik az ehhez szükséges kapcsolóért, Kallen meg épp levágja CC knightmarejét odakint aki megint jól lezuhan a nagysemmibe (bár még mindig halhatatlan, szóval tökmindegy, de legalább a pink lancelot is elpusztult!!! WEHEHEHEH!!!!) amikor Lelouch képe megjelenik Schniezel menekülő hajójának monitorán.

Kb 5 percig vitatkoznak rajta, hogy kinek van igaza, majd - enyhe csavarként - Lelouch megjelenik Schniezel háta mögött, beGeasseli, hogy szolgálja Zero-t, és közli, hogy annyira kiszámítható volt, hogy az egész videót csak felvételről játszotta le neki....

(Mao kettő. Ha valaki még emlékszik az első évad gondolatolvasó Geass-esére). Majd lelöveti vele Diethard-ot, aki szépen meg is hal (jajj, csak fel ne éledjen!), ráadásul megtagadja az utolsó kívánságát is, hogy "legalább a Geass-t használd rajtam!", azt vágva hozzá, hogy "Te még annyit se érsz, hogy Geass-t használjak rajtad". :D (így járt...)

Ezzel hát a főbossok mindegyike kiesett a vonalból, kivéve persze Nunnaly-t, akinél még ráadásul ottvan a FREYA kapcsolója is, így hát Lelouch végső állomásként hozzá siet, hogy elvegye tőle a pusztító szerkezet irányítóját, és szembesüljön végső.... őőő... whatever. Ez a teátrális mondat nem jött össze. Valószínűleg azért, mert ez az egész Nunnaly-s eset egy annyira kiszámítható klisé volt, hogy az már fáj... és hát még mekkora lesz, ami ez után jön.....

na igen......

Jajj Istenem, Lulu ne nézd már így. Én már vagy három része várom, hogy végre kinyissa a szemét. Már akkor megtehette volna, mikor bejelentette, hogy ellenséged, és megspórolta volna nekünk annak a katasztrófális soundtracknak a megtapasztalását, amivel a készítők sokkolóvá akarták volna tenni ezt a jelenetet.... csak hát ugye nem jött össze nekik... szóval OMG cliffhanger!! (hol máshol is érhetve véget egy rész)... és mozduljunk a lényegre....

Episode 25 (END):

Igazából nem is tudom, hol kezdjek hozzá. Kezdjük az elején:

Na ennyit a testvéri kötelék által felállított akadályokról.

"Anyuuuu!! Lulu elvette a termonukleárisrakétaindítópulltomaaaaat!!

Gyerünk Nuny! Még utolérheted!!

Hajrá! Gyors vagy!!

Ahh.. Pedig majdnem...

Szóval, Lulunak mostmár Damoclese is van, amivel első körben jól meg is zsarolja majd a világot, csak előtte még Kallen legyőzi Suzakut (habár ez utóbbi megússza, de erről még majd később...), és Orange-kun anti-geasseli Anya-t a csata közben...

Nade vissza a plothoz.... Lulu épp hogy megszerezte magának Damoclest, és begeasselt Schniezeljével már meg is jelent annak főhídján, hogy beszédet intézzen a világhoz. Oh My God! Vajon mit akarhat?

OF COURSE!!!!

Csak hogy ezúttal be is jön, és egyben az is, hogy mi is lett volna a Zero: Re;quiem célja, amiért Suzaku és Lelouch képes volt idáig elvinni a dolgokat, ugyanis jelen pillanatban, a világ összes gyűlölete egyetlen emberre irányul, mégpedig rá....

...de ha most azt mondom, hogy ez a gyűlölet lesz az egész terv kiindulópontja.... talán egyből világossá is válik, hogy mi fog itt most történni.......

Igen....

És ennyi. Jó volt. (Mevan? Írni róla? A franc fogja nektek elszpoilerezni! Még friss a cucc, nézzétek meg, aki lusta annak itt a videó. Látni kell!! Mert jó...) Hamarosan visszatérek egy teljes elemzéssel az egész R2-es szériáról. Addig is maradjunk annyiban, hogy nagyszerű vég volt, egy gyakorlatilag szar évad számára. Viszont tényleg nagyszerű volt. Ez teljesen megkérdőjelezhetetlen....

Majd a nagy cikkben bővebben kifejtem a véleményem az ending minőségéről, illetve arról, hogy szerintem Lelouch valójában nem halt meg, ugyanis mivel a Code az első halál után érvényesül (ahogy Charles esetében is volt, Lulu Geass-je ugyanis még hatott rajta, mielőtt azzá vált, és akkor érvényesült a Code, miután fejbelőtte magát), és az, hogy Nunnaly látta Lelouch emlékeit, mikor megérintette (ahogy Lulu is anno CC emlékeit), arra utal, hogy kapott egy Code-ot, ami egyes feltételezések szerint talán Charles-ről maradhatott a nyakán, mikor fojtogatta... és mivel ez a Code és a Geass két külön forrásból jöttek, sokak szerint talán így ő lett az első, aki mindkettőt megszerezte, ergo innen a sorozat neve: "Code Geass", és Lelouch lett R.R., vagyis R2, más szóval ezért volt a lezáró széria neve, Code Geass R2".

De erről majd bővebben, a nagy cikkben.

Kandur temporary out....

UI.: Fáááákk, Orange harca Anya-val olyan volt, mintha Tengen Toppa Gurren Lagann-ból szalajtották volna az ürgét!!! :D Felrobbant Knightmareből egy kisebb knightmarrel kiszáguldani aztán azt is felrobbantani Anya pofájába, majd sértetlenül kimászni az összeroncsolt Knightmarek romjai közül és még be is szólni neki? Mi ez már? Ennek Zaraki Kenpachi volt a testnevelés tanára vaze.... minimum.... I'll be back to that too...

The requiem will be sung at All Saints' Anglican Church, Ainslie, ACT on Thursday 6 November 2008 at 7.30pm. There will be a retiring collection in aid of the All Saints Music Fund. All are welcome.

Performing this sublime music in its liturgical context enables a very powerful musical and spiritual exploration - for people of any faith, or none.

Paul Newman a închis minunaţii lui ochi albaştri, la ferma pe care o avea lângă Westport, Connecticut, înconjurat de soţia lui, actriţa Joanne Woodward - cu care a trăit peste 50 de ani, cele cinci fiice, cei doi nepoţi, fratele lui mai mare, Arthur şi prietenii apropiaţi, după cum relatează purtătorul de cuvânt din Los Angeles al actorului, Jeff Sanderson.

"Moartea lui a fost la fel de privată şi discretă ca şi modul în care şi-a trăit viaţa - un artist smerit care niciodată nu s-a considerat 'mare' -, înconjurat de familia lui iubită şi de cercul prietenilor săi apropiaţi", se arată în comunicatul familiei, citat de Reuters.

Paul Newman s-a externat luna trecută, pentru că a vrut să moară acasă, după o lungă bătălie cu cancerul, timp în care şi-a continuat actele de caritate.

Avea 83 de ani.

Dumnezeu să-l ierte şi să-l odihnească!

R.I.P. De Mugwumps

Komt allen, draag zwart.

Isn't it nice to hear about a star, who did not think of himself as one, who did not 'do the rounds' of all the red-carpet venues, who was married for over forty years to the love of his life, and who thought of film-making as a job, not an opportunity to become famous.

He spent the last number of years developing a food brand bearing his name, but whose intention was to raise money for charity! I never bought any of the products but will now! I remember seeing him in 'Butch Cassidy and the Sundance Kid' where he portrayed someone who seemed to enjoy his situation in life, and that maybe was a simile for his actual life.

May he rest in peace.

Exhibit A: Requiem for a Day Off

Exhibit B: Scary Poppins

Exhibit C: Redeeming Shawshank

These examples show that with a bit of clever editing, you can make a movie look like something it definately isn't. But try to watch them muted and see if they convey the same mood. The power of music in these trailers is so great that even though we all know what they are about, it's hard not to take the bait created by the remixers.

Later This Week: Haiku Album Review

los buitres arrancan sus entrañas,

son de color negro, están sucias

de digerir amargura y soledad.

Ángeles caen del cielo,

su dios los expulsa de su lado,

han caído en la lujuria, en la codicia,

renegando de lo que fueron.

Ángeles abren sus ojos al sol

y su piel se cubre de llagas,

caen sobre las rocas rojas

teñidas por la sangre del pecado.

Ángeles entierran sus alas,

un réquiem por los sueños,

una madriguera los acoge,

sus paredes los aplastan.

Kyrie eleison.

Christe eleison.

Kyrie eleison.

A lua estava cheia e o luar entrava pela janela do quarto, mas não conseguia iluminar o corpo dela. O corpo do anjo. Agora ela parecia um anjo. E fora um, um anjo piedoso que a levou. Fora um anjo que a tocou, e a fez feliz. Fora um anjo que a beijou pela última vez.

A piedade poderia ser uma das coisas importantes para se pensar ali. A piedade para com ela. Mas não havia, não ali. Somente no lugar para onde ela tinha ido.

III.Sequentia

1 - Dies irae

Dies irae, dies illa

Solvet saeclum in favilla

Teste David cum Sibylla

Quantus tremor est futurus,

Quando judex est venturus,

Cuncta stricte discussurus.

A sombra não estava mais no quarto onde se encontrava o corpo dela. Só havia a faca, ainda suja com o sangue, jogada no chão. Só havia a faca, a vela e por cima da cômoda, cinzas. Um papel fora queimado ali. O que era um papel agora são cinzas. Assim como o mundo dela, que se transformara em cinzas, assim como o papel. E também será o mesmo destino dela, se transformar em cinzas.

Dia de ira, aquele dia. Aquele dia, o dia do juízo final. O juiz já deu sua sentença. Não há como voltar atrás. Não há mais o que temer.

O corpo dela ainda se encontrava no chão do quarto. A mancha rubra em seu peito ainda vivaz. Tudo continuava da mesma forma, exceto o silêncio que fora quebrado por passos no assoalho de madeira.

Direção: Hans-Christian Schimid

Elenco: Sandra Huller, Burghart Klaubner

Duração: 93min

Classificação Indicativa: 14 anos

Sinopse: Uma garota cresceu em uma pequena cidade do interior da Alemanha nos anos 1970. Ela vem de uma família profundamente religiosa, com uma mãe distante e fria, e um pai doce e fraco. Mesmo lutando contra a epilepsia, seu sonho é freqüentar a universidade. Ela consegue e se sente livre pela primeira vez, conhecendo lá seu namorado e uma amiga. Assim, ela se distancia da religiosidade e da família. Sem sentir-se protegida, ela acaba tendo um ataque que ultrapassa a epilepsia, que se revela algo que pode ser bem mais grave. Não querendo voltar para casa, a garota se consulta com um padre, que diz que ela está possuída. Seu namorado e sua amiga querem que ela procure um psiquiatra, mas se torna cada vez mais difícil atravessar os laços morais e religiosos que a prendem. O filme chega com capa dupla.

Distribuição: Casablanca

Página no IMDb: http://www.imdb.com/title/tt0454931/

Classificação: ainda não desenvolvida.

Opinião: ainda não desenvolvida.

Anna Andreievna Gorenko - (Russia, 1889-1966)

Sou raiz por sobre a terra

Entre monturos no quintal.

Sou terra fora do buraco

E o buraco sou eu também.

"Adeus São Paulo"- grasnam os tucanos em réquiem.

Pensei em colocar aqui o fragmento de Requiem, apenas.

Não pude.

***

REQUIEM (1935-1940)

Não, não estava sob um céu estrangeiro,
nem me protegiam asas estranhas.
Estava com o meu povo, no lugar
em que infelizmente meu povo estava.
1961

РЕКВИЕМ
(1935-1940)

Нет, и не под чуждым небосводом,
И не под защитой чуждых крыл, -
Я была тогда с моим народом,
Там, где мой народ, к несчастью, был.
1961

 

Uma música, ainda que para morte, não deixa de ser música...

Talvez, toda música seja para morte, ainda que para afastá-la.

***

MÚSICA

Algo de miraculoso arde nela,

fronteiras ela molda aos nossos olhos.

É a única que continua a me falar

depois que todo o resto tem medo de estar perto.

Depois que o último amigo tiver desviado o seu olhar

ela ainda estará comigo no meu túmulo,

como se fosse o canto do primeiro trovão,

ou como se todas as flores explodissem em versos.

1958

МУЗЫКА

В ней что-то чудотворное горит,

И на глазах ее края гранятся.

Она одна со мною говорит,

Когда другие подойти боятся.

Когда последний друг отвел глаза,

Она была со мной в моей могиле

И пела словно первая гроза

Иль будто все цветы заговорили.

1958

Anna de todas as Rússias, Anna desterrada, Anna que grita baixinho...

No sólo sonaron temas de Killing Joke y What THIS for? También hubo canciones de Pandemonium y otras joyas de los 90. Y alguna novedad, como ese Time Wave dedicado a Terence McKenna y su teoría de la novedad. La cosa va de que el Universo se alimenta de la novedad y con esta teoría se puede conocer cuándo han sido y predecir cuándo serán los periodos de cambio. Y parece que 2008 es el inicio de una etapa la mar de revolucionada que culminará en el famoso 2012 con el que tanta lata dieron los mayas y dan los nuevos jipis. No es la primera vez que Killing Joke se meten en estos jaleos. Allá por 1982, Jaz convenció a los otros de que el apocalipsis iba a llegar antes que Naranjito y se los llevó a Islandia. Pero, ojo, no estamos hablando de unos tarados. Youth es una eminencia del dub y de la producción (de Paul McCartney a Tom Jones pasando por Depeche Mode). Y Jaz es un cerebrito, compositor residente de la UE y de las orquestas de Auckland y Praga, un experto en música árabe y maorí y doctorado en teología. Por ejemplo.

Ayer pasó por Madrid Killing Joke y fue como ver a cinco currantes de una forja dando martillazos en la sala de control de una central eléctrica. No me llevé cámara ni he encontrado vídeos del evento pero aquí hay un Wardance en directo en 1982. Casi nada.

Actualizo: gracias a un comenatrio de Barduk, cuelgo un vídeo del concierto en Madrí. Requiem.

Dormea lin spre marea întâlnire

Flori cu tricolor pentru ambasador

Priveghi cu onoruri militare

 Seniori artistici şi publicul lor, conştiinţa cea bună a românilor

P.S. Vincenţiu Ploieşteanu. De ce nu şi P.F.P.P. Daniel?

Oana îl roagă să-i transmită lui Amza dragostea noastră

Cristi Minculescu şi Iris, omagiu pentru Dincolo

Să nu ne uiţi, acolo unde numai aleşii ajung

Începe ultima călătorie, spre Gruiu cel iubit, al iubitei Mihaela

Rămas bun, Teatru Naţional! Cu bine, Bucureşti!

Ştefan Iordache a fost o cruce de om.

P.S. Este postarea cu numărul 1000.

Fotografiile sunt realizate de un prieten.